Nincs az, aki mindannyiunknál erősebb volt, sziklaszilárd jellem, szigorú és igazságos tanítómester, a bajban levőknek elsőként segítő kezet nyújtó igaz ember: SZABÓ SÁMUEL szaktanár.
Kiemelkedő oktató-nevelő munkájával, gépészeti tudásával négy évtizeden át fémjelezte a békési mezőgazdasági gépész iskola sikereit. Munkatársai kivétel nélkül felnéztek rá, tekintélye egész pályafutását végig kísérte. Ő tanította a legnehezebb szaktárgyi ismereteket, magas követelménnyel, átlagon felüli sikerességgel. Az egykoron nála végzett tanítványai bevallották – utólag – ,hogy volt szenvedés is a szigor nyomán, mégis hálásak az alapos tudás birtokában.
Nem mindennapi volt személyiségének erős kisugárzása a kollégák felé, hiszen előttük ő volt a mérték a fegyelmezett és egységes tanári ráhatás érvényesítésében.
Figyelemmel kísérte a mindennapokban, biztosítottak-e a feltétélek az oktatás során a tanműhelyekben, mindig felelősséget érzett hivatása teljesítéséért. Tantestületi értekezletek langyos hangulatában ha szót kért, szunnyadó energiák szabadultak fel nagy és jobbító vitákban hasznosulva.
Amikor „annak ideje volt”, a fehér asztal mellett is életerő áradt belőle, a gasztronómia kihívásaival is példásan teljesített. Mi ebben is örök másodikak lehettünk.
Amikor harminc évesen a káderlapját vizsgálta az illetékes, hozzá mérve erkölcsi törpe főember, azt kérdezte: „.. és maga jár templomba?” Kalapácsütésként koppant a válasz: „Igen”. A tiszta erkölcse adta a bátorságát.
A rendszerváltásig soha nem kereste a közéleti szereplést. A magyar társadalomban felszabadultak az elfojtott életérzések a változást hozó átalakulás nyomán. Így fordult ekkor a református egyház felé, és szolgálatára állt. Apja nyomdokain őt is presbiternek választották. Ebben a közösségben is tekintélye lett bölcs és okos javaslataival. Megtalálta lelki békéjét, megerősítette hitét.
Példás életét a tanítványaira is áldozta, bennük fog tovább élni.
Emlékét mi is ápoljuk, őrizzük, megőrizzük.
Nyugodj békében Sámuel!
